Gyakran látni a termekben félguggolásokat végző nyápicokat, vagy fél fekvenyomásokat végző emberkéket. A többség véleménye az róluk, hogy szánalmas, amit csinálnak. Persze ők nem feltétlenül értenek ezzel egyet. Aztán ott vannak a profik, a debella állatok, akik ordítva rángatják a hatalmas súlyokat. Látszólag a közös bennük, az hogy mind csak résztartományokban dolgoznak. Az egyik esetben mégis gáz a látvány, a másik esetben pedig nem az. Miért?

Bárki képes egy viszonylag elfogadható fizikumot felépíteni, vagy pedig jelentős súlyokat megmozgatni. Van, akinek ehhez néhány hónapnyi felkészülés elég, másnak évekre van szüksége. Azonban a türelmetlenek, és akiknek muszáj mindenben a legjobbnak lennie, azok képtelenek végigjárni a ranglétrát és megvárni, amíg megerősödnek. Ők azok, akik megpróbálják saját erejüket minden egyes alkalommal felülmúlni. Ennek aztán egy szánalmas súlyrángatás lesz az eredménye.

A másik csoport, akik saját erejükből, vagy külső segítséggel, de végigküzdötték magukat a kezdő és középhaladó korszakon és már jelentős fizikummal rendelkeznek. Náluk is gyakran látni, hogy csak résztartományban bicepszeznek, vagy fekvenyomnak. Ráadásul magukhoz képest nem is mindig maximális súllyal. Nos, ők nem azért csinálják ezt, mert képtelenek lennének szabályos gyakorlatot elvégezni az adott súllyal, hanem mert szándékosan így akarják.

A folyamatos feszülés alapelvének hívja nálunk a régi iskola. Ugyanakkor a régi iskola szerint csak a teljes mozgástartományban elvégzett gyakorlat ér valamit. Szóval inkább a tempóval próbálták ezt megvalósítani. Viszont a szűk mozgástartományban elvégzett kis mozgásokkal szintén el lehet érni, hogy a gyakorlat során az adott izom végig feszítve maradjon, és ne ernyedjen el a végpontokon.

De vajon működik ez, vagy nem csak a látvány szánalmas, hanem a hatás is?

Goto és társai 2017-es, „Partial Range of Motion Exercise is Effective for Facilitating Muscle Hypertrophy and Function via Sustained Intramuscular Hypoxia in Young Trained Men.” Című kutatásában azt találták, hogy a részleges mozgástartományban edző csoport közel 50%-kal növelte a tricepsze keresztmetszetét a vizsgálat időtartama alatt, míg a teljes mozgástartományban edző csoport „csak” 30%-kal.

Ha ez ennyire csodálatos dolog, akkor mi a baj vele?

Ha úgy tekintünk rá, mint az edzéstárunk egyik elemére, akkor semmi. Bizonyos szint elérése után nyugodtan lehet alkalmazni időszakosan. Fontos, azonban, hogy el kell jutni egy szintre. Egy pálcika ember a 22-es karjával ne kezdjen el résztartományban dolgozni, mert az a kisebbik baj, hogy szánalmasan és nevetségesen fog kinézni. A nagyobbik baj, hogy neki még nem erre van szüksége. Ráadásul még az egyszerűbb, kevésbé fájdalmas módszerek is ugyanarra az eredményre fogják juttatni. Ha pedig hosszú távon szeretne ezzel a módszerrel fejlődni, akkor ezzel a lehetséges mozgástartományát jelentősen le tudja rövidíteni, ami nagyon nem egészséges. Sérülésveszélyes, rontja a tartást, ezzel pedig az életminőséget. A kemény résztartományos edzés jelentősen le tud merevíteni, ami igen káros a mozgásképességünkre.

Amikor viszont valaki azért alkalmazza ezt a módszert, mert az alkalmazott súllyal képtelen szabályos és teljes mozgástartományban elvégzett gyakorlatot végrehajtani, akkor ez gáz. Nagyon. Ő azt hiszi, hogy azt demonstrálja, hogy milyen erős, pedig pont az ellenkezőjét éri el, mert az látszik, hogy azzal a súllyal már ő képtelen elvégezni azt a gyakorlatot.

De mivel ő egy embertípus, így mindig lesznek ego-lifterek, akiknek hiába célozgat, vagy beszél az ember. Ő mindig büszkén fog rángatózni a súlyával. Úgyhogy bízzuk ezen emberek sorsát Darwinra, majd ő megoldja, mi ne fáradjunk velük.

Viszont ha elakadunk a fejlődésben, akkor nyugodtan próbáljuk ki ezt a módszert is. De csak ha már minden máson túl vagyunk. Ez egy fájdalmas, de működő edzésmódszer.

IQfitnesz.hu