Az írásaim alatt kommentelők jelentős része azon vitatkozik, hogy mi értelme van egyáltalán sportolni. Mert, hogy aki egy kicsit is jobban odateszi magát az tönkre is fogja tenni a testét. Tropára mennek az ízületei és mindene fájni fog hatvan éves korára. A többi kommentelő meg a helyesírásomat ekézi. Nos, az utóbbival nem nagyon tudok mit kezdeni, ez valószínűleg születési rendellenesség nálam, de az előző vitához most hozzászólnék.

Két kérdésről próbálom meg a szigorúan saját elméletemet összefoglalni.

1. Miért sportolunk?

Alapvetően három oka lehet:

a.) Mert ránk kényszerítik.

Tételezzük fel, hogy a szülők a gyerek érdekeit nézve járatják sportra őt és nem gyerekkori és jelenlegi fusztrációjukat próbálják meg így kezelni.

b.) Mert igényeljük a mozgást.

Sokan vannak úgy vele, hogy a napi általános mozgás mennyiség nem elég nekik. Szeretnének többet mozogni, vagy szeretik a játékot, amit a sport tud nyújtani, a társaságot.

c.) Valamilyen céllal.

Sokan tekintik szükséges rossznak a sportot, de csinálják, mert fogyni szeretnének, kell a rehabilitációjukhoz, szeretnének vele valamit megelőzni, vagy csak félenk, hogy ha nem mozognak, akkor kevesebb ideig élhetnek majd.

Ezek közül az első és az utolsó valamilyen kényszer hatására jön létre, tehát az ő minden tettük egyszerűen indokolható. De mi van azokkal, akik egyszerűen csak azért végeznek valamilyen sportot, mert úgy döntöttek, hogy sportolni fognak? Őket vajon mi motiválhatja? Mi viszi rá őket, hogy pénzt, energiát és időt fordítsanak valamire, amire egyébként nem kényszeríti őket semmi?

Több ok is szóba jöhet a részükről. Ezek jelentős részét még az őseinktől hozzuk. Mielőtt úgy döntöttünk, hogy többé már nincs szükségünk az evolúcióra és a környezetünket keztdük el megváltoztatni, addig nálunk is az állatvilágban ma is látható elvek alapján fejlődtünk. A játék volt az, ami az életre tanított, kis harcok és küzdelmek voltak azok, amelyek felkészítettek az életre. Az életben maradáshoz szükséges motoros képességeket a játékkal tudtuk elsajátítani. Manapság már nem számít a létfenntartásunkban az, hogy mekkorát tudunk ugrani, milyen gyorsak vagyunk, és hogy tudunk-e fára mászni. Ugyanakkor a belső késztetés még mindig ott van a gyerekekben a játékra, mozgásra. Ez felnőtt korban sem múlik el, legfeljebb csökken. Azzal, hogy sportolunk, azzal fejlesztjük a fizikumunkat, ami egyenlő azzal, ahogy régen a túlélésünket javítottuk. Azzal pedig, hogy igyekszünk egyre jobbak lenni az adott sportágban, azzal szintén a túlélési képességünket javítjuk (igaz, már szinte teljesen feleslegesen). Ettől még jó engedni az ösztönöknek és játszani.

A másik ok már inkább lelki, mint fizikai. Régen (gondoljuk mi most) a törzset, vagy csapatot egy rátermett vezető irányította. Volt egy alfahím, aki erősebb, vagy okosabb volt mint az összes többi a csapatban, vagy legalább ennek a kettőnek a legoptimálisabb kombinációjával rendelkezett. Ezt mindenki elfogadta, mert tudta, hogy akkor a legjobb a túlélési esély, ha őt követ. Ha viszont nem tetszett neki az szervezeti és működési szabályzat organizációs ábrája, akkor odamehetett és testi épségét, vagy akár az életét is kockára téve mítinget kezdeményezhetett az alfával, ahonnan a győztes alfaként, a másik pedig péppé verve távozhatott. A társadalom fejlődésével ez az opció megszűnt. Ma már az esetek jelentős részében nem az a főnök, aki a legalkalmasabb a vezető pozícióra. Ettől még az alatta lévőknek el kell tűrniük az adott helyzetet. Ez frusztráló. Ahhoz még nagyon kevés idő telt el, hogy kivesszen belőlünk a brutális véleménynyilvánítás. Ha a főnök hülyeséget kér tőlünk, akkor nem verhetjük határozott mozdulattal a fejét az asztalba, majd dobhatjuk ki a véres tetemét az ablakon, és ülhetünk be a helyére, hiába mi vagyunk az erősebbek és okosabbak. Ez van. Az ösztön attól még ott van bennünk. A rengeteg elnyomott harc kis tüskeként ott marad bennünk. Azonban a sporttal megkaphatjuk a kis harcunkat. Ráadásul többnyire meg is nyerhetjük azt. Ezt persze így nem gondoljuk végig, de sokan vágyunk a harcra, amit így szerzünk meg magunknak.

2. Jó, de miért kell egyre többet és keményebben sportolni?

Miért nem érjük be azzal, hogy futkározunk egy fél órát, vagy tornászunk egy kicsit, aztán megyünk a dolgunkra? Miért kell nekünk egyre többet és többet csinálni? Messzebbre futni, nagyobb súlyt emelni, többet tekerni, gyorsabbnak lenni? Ez is a fenti okokra vezethető vissza.

Egyrészről ez is a tanulási folyamat része. Amit csinálsz, abban legyél egyre jobb, akkor nagyobb az esélyed a túlélésre. Minél erősebb, gyorsabb és ügyesebb vagy, annál kevesebb a veszélyes ellenfél.

Másrészről ott van a saját magunk legyőzése. Miért akarjuk magunkat legyőzni? Mert az előző pontban megfogalmazott magányos harcunk az alfa hím pozícióért saját magunk ellen zajlik. Azzal, hogy tavaly fél maratont futottál az idén meg már a 42k a cél, azzal magadnak bizonyítod, hogy te vagy a jobb, az alkalmasabb. Az evolúció lényege, hogy a legéletrevalóbb marad pozícióban. Ehhez folyamatosan a legjobbnak kell lenni, mert mindig jön egy új aspiráns, aki jobb lesz, mit az előző legyőzött volt.

Olyan ez, mint a karrier elmélet. Aki jól dolgozik, azt elméletileg előléptetik. Amíg folyamatosan egyre jobb, addig egyre magasabb pozícióba kerül. Aztán ott is ő lesz a legjobb és tovább lép felfelé. Egészen addig, míg el nem jut abba a helyzetbe, mikor már nem elég jó a pozíciójában ahhoz, hogy továbblépjen. Ezen elmélet szerint mindenki eljut abba a pozícióba, amire már alkalmatlan és ott megreked. De jön majd egy nála jobb, aki majd tovább lépdel. Ezért van meg bennünk a késztetés, hogy mindig jobbak és jobbak legyünk. Hogy feszegessük a határainkat. Ha nem tesszük, akkor azzal feladjuk a jövőnket és a reményt, hogy mi legyünk az ALFA. Kinél erősebb, kinél gyengébb az ösztön, de ez hajt minket. Nem vagyunk mazochisták, hogy keressük a fájdalmat, hanem azért válunk izomaggyá, vagy őrült ultra futóvá, hogy a lét- és fajfenntartás ősi ösztönét szolgáljuk.

Szerintem.