Az örök vita cross tréning és világ között, hogy akkor ki a majom és ki a maradi. Persze a vita már rég nem a tényeken alapul, hanem csak a külsőségeken. Jómagam is sokszor ki tudok borulni egy-egy cross edzést végzőtől, de mindig megpróbálom magamban szétválasztani a sportot és a sportolót, mert sokan hajlamosak összevegyíteni a kettőt és csupán sportot űző néhány szélsőséges arc alapján megítélnek egy egész sportágat. Megpróbálok most objektíven véleményt nyilvánítani, amit persze ha elolvas egy szubjektív olvasó, akkor megint nem a valóság lesz. Hű, de mátrixos lett a vége. Kell is ide egy figyelemelterelő kép, hogy elvonja a figyelmet a mély filozófiai kérdésekről.

Egyet szögezzünk le mindjárt az elején! A cross tréning elmélet létrejötte és a Crossfit megalkotása nem ugyanazon indíttatásból származik. A fitnesz iparnak időről időre szüksége van megújulásra, melyek vagy belsőleg jönnek létre (tanulmányok hatására, hozzáértő szakértők kezdeményezésére) vagy külsőleg gazdasági szempontok alapján. Amekkora durranás volt az aerobik annak idején, annyira nem lehet ma már csak erre és a súlyzózásra alapozva egy termet fenntartani. Kellenek az új trendek, amelyekkel rá lehet venni a lemorzsolódókat és az újakat, hogy vegyék meg a bérletet. Ezért születnek folyamatosan új, trendi nevű mozgásformák. A Crossfit egy magasztos cél alapján született meg, de mivel null-nullnál az alapítók egy része csak a dollármilliókat látta benne el is indult egy olyan irányba, amivel mára egy igazi sikertörténet gazdasági szempontból, ugyanakkor messze nem azt a fizikai fejlesztési célt valósítja meg, mint amit annak idején Mark Rippetoe megálmodott.

Tehát a cross tréning, a funkcionális edzés elmélete az, hogy a mindennapi életben hasznosítható erőt, állóképességet, koordinációt fejlessze. Nincs olyan sport, ami ezt így egyben megvalósítaná, mert vagy eltolódik az erő, vagy állóképesség felé, vagy a gyakorlatok mozgáspályája miatt a koordinációt nem fejleszti eléggé. Ezért elméleti síkon egy nagyon hasznos feltevés, hogy alkossunk egy olyan sportágat, ami az életre készít fel. Igen ám, de kinek az életére? Én ülök egy irodában egész nap, néha leballagok a nyolcadikról a földszintre. De ott van a szobafestő, aki egész nap létrázik és alkargyakorlatokat végez. Vagy a segédmunkás, aki tényleg bármilyen mozgást végezhet, bármilyen intenzitással, feladattól függően. A nagyfokú variáció ellenére össze lehet állítani olyan gyakorlatsorokat, amelyek jól közelítik a hétköznapi feladatokat, cipelésekkel, emelésekkel és tartásjavító gyakorlatokkal. Ehhez viszont nem kell felesküdni a Hét Királyság semelyik önjelölt uralkodójának és nem kell elkötelezni magunkat egy „ultimate” módszer mellett sem, mert semmivel nem jobb egy kettlebell, vagy egy TRX, mint bármi más. Mindegyiknek megvan az előnye és hátránya. Némelyiknél ez a funkció jobb, másiknál meg az, de egyik sem ad mindenre megoldást és mindegyiknek lesznek gyenge pontjai, hátrányai.

Fontos, hogy legalább a saját célunkkal legyünk tisztában, mielőtt elkezdünk valamit. Olyan nincs, hogy valakinek nincs célja. Ha nincs cél, akkor nincs motivációja se, hogy fárassza magát. Először tehát nézzünk magunkba és döntsük el, hogy mit szeretnénk, izmosodni, fogyni, állóképességet fejleszteni, vagy csak az általános kondíciónkat szinten tartani. Ha megvan a cél, akkor lehet a megfelelő mozgásformát választani hozzá. Ebben a pillanatban máris kompromisszumra kényszerülünk, mert valamit fel kell áldozni a fő célért. Ne higgyük el hogy van olyan mozgásforma, ami mindenre jó. Nincs olyan, ami mindenben nagyon jó, vagy tökéletes. Ha tehát mi bivalyerősek szeretnénk lenni, akkor bizony nem a TRX a mi sportunk, ha testzsírt akarunk leadni, akkor ne az olimpiai súlyemelő edzéseket kezdjük el látogatni. Segíthetnek ezek is, de messze nem a legoptimálisabbak.

„De a stabilizáló izmok fejlesztése!” Ilyenkor a laikus elhiszi, hogy vannak kis rejtett izmok, amelyek nem csinálnak mást, csak egyben tartják a rongybaba testünket, ami egyébként folyton összecsuklana. Nos, egy részben igaz is, mert az izmok, szalagok nélkül egy kupac csontként és belső szervként agonizálnánk a földön egy bőr szatyorban, de nincs olyan, hogy az egyik izom az csak a test megtartásáért felel, míg a másik csak mozgat valamit. (Ebben most nincs teljesen igazam, de ezt most hagyjuk) Ha az a feladat, hogy izmot fejlesszünk, ahhoz nem kell egy gumilabdán egyensúlyozni. Ahhoz hogy felegyenesedve járni tudjunk, vagy egyáltalán állva tudjunk maradni, abban fontos szerepe van a csípőfeszítőknek és a mély hátizmoknak. Ezekhez elegendő guggolni, esetleg felhúzást végezni. De mi van akkor, ha ennél többre van szükségünk? Akkor az már nem az izmok fejlesztésén fog múlni, hanem a koordináción. Ott pedig az izmok a végrehajtók csak. Az idegrendszer állapota az, ami befolyásolja a reakció időt és egyáltalán a válaszreakciót, hogy a gumilabdán egyensúlyozva korrigálni tudunk-e vagy pofára fogunk esni. Ehhez viszont nem kell a labdán egyensúlyozva súllyal guggolásokat végezni, vagy egykezes súlyzókon egyensúlyozva a hátunkon autógumikkal fekvőtámaszokat végezni. Egyszerre egy dolgot kell és lehet fejleszteni. Egy gyűrűn végzett tolódzkodás rosszabb hatásfokkal fejleszti tricepszet és a mellizmot, mint egy hagyományos állványon végzett gyakorlat, mert az egyensúlyozás a teljesítmény rovására megy. Az igaz, hogy javul a koordináció, de ahhoz meg nem kell beleszakadni, azt sokkal kényelmesebben is lehet fejleszteni.

Akkor most van értelme a funkcionális edzésnek vagy nincs? Van! Mint azt már megírtam, a végső összehasonlításban valószínűleg az erősember edzést végzők nyernének a súlyemelők, erőemelők és mindenki más előtt, mert ők tényleg minden mozdulatban erősek. Ha az erő a cél. Ha a kitartás, akkor ultrafutók nyernének. A személyre szabott funkcionális edzésnek igenis van létjogosultsága. Annak, amit ma úgy hívnak annak nincs. De még ez sem igaz, mert aki egyébként csak punnyadna otthon, de kedvet kapott az őrületre és heti sok alkalommal lejár a legmodernebb fitnesz felszerelésébe a többiekkel együtt sportolni, annál nem lehet kijelenteni, hogy értelmetlen, amit csinál.

És a Crossfit? Egy igazi amerikai sikertörténet. Legalábbis pénzügyileg, mert hogy a Crossfit már létrejötte óta is egy vállalkozás, nem pedig egy amatőr sport kezdeményezés. Maga az alapgondolat, hogy ötvözzék az olimpiai súlyemelést, az erőemelést és a gimnasztikát, az figyelemreméltó. Az, ami lett belőle az már felvet kérdőjeleket. A kipping pull-up meg a rengeteg ismétléses szakítások viszont már finoman szólva is mellékvágányok. Veszélyes és értelmetlen gyakorlatok. Ráadásul sokunkban túlbuzog a bizonyítási kényszer és muszáj megmutatniuk, hogy ők mekkora Crossfitterek, persze többnyire ehhez sem erő és tudás nem áll rendelkezésre és ilyenkor jönnek az életveszélyes mutatványok, a labdán meg tárcsákon egyensúlyozva.

Tehát igen is szükséges az átfogó és mindenre kiterjedő edzés, ami erősít, állóképességet fokoz, testkompozíciót javít, motoros funkciókat fejleszt, stb. A komplett fejlesztés az igazi, de ehhez nem kell idétlennek lenni. Valamint attól, hogy valaki képes 200 kilóval fekvenyomni, vagy egy óra alatt futni a fél-maratont, attól még nem nincs feljogosítva mások leoltására. (Jó, aki mindkettőre képes, az már majdnem)

„Attól hogy egy majom bármelyik embernél ügyesebben mászik fel a fára, attól még az majom és nem szuperember….”